epiteszforum

Ahogy olvad a hó, egyre depisebben fest a város. Gyerekként ilyenkor utáltuk legjobban az iskolába-menetelt is. Kinn latyak és szürkeség, bent ugyanaz a -főként vajszínűből és undok-zöldből koszolódott- szürkeség fogadott, amit legfeljebb a különböző faliújságok akkoriban kötelezően vörös vászon háttere, és a termek falait díszíteni hivatott "a tudományos élet nagyjai"-portrék sora tört meg. Igaz, utóbbiak sem túl nagy sikerrel: a komoran fekete-fehér képekhez képest még a biológia-terem formalinhengereiben ázó boncolt békák és egerek is üde színfoltként hatottak.

Karácsony környékére már magunk is kissé elszürkült fejjel bambultunk a korán besötétedett termekben a fekete táblák fehér képleteire, vagy -ellensúlyozandó, amit kell- elképesztő akciókkal kezdtük szórakoztatni magunkat, osztályfőnökünk legnagyobb bánatára. Soha jobbkor nem jöhetett tehát senkinek egy iskolai szünet, mint akkoriban nekünk a téli vakáció.

Persze nem gondolom, hogy bárki is kevésbé örülne a téli szünetnek ebben a budaörsi iskolában, de holtbiztos, hogy ebben a térben nemigen eshetnek apátiába:) Az épületet Dobai János tervezte, a belsőépítészet pedig Tardos Tibor munkája, aki ezért a projektért megérdemelten nyerte el idén Az Év Belsőépítésze-díjat.

Napfény-ház, így hívják Ausztria első széndioxid-semleges és aktív családi házát, amely alig hat hónap alatt épült fel Bécs közelében, Pressbaumban.

A hatalmas ablakokkal bőven ellátott épület harminc éven belül több energiát termel majd, mint amennyire a felépítéséhez, az anyagok szállításához, a ház fűtéséhez és az elektromos energiával történő ellátásához szükség van. Tervezői a bécsi Matthias Hein és Juri Troy.

Kevés megosztóbb dolog van a graffitinél. Míg egyesek a szívükhöz kapnak, és művelőit többéves börtönbüntetéssel sújtanák, mások új művészeti ágat látnak benne, amely újraértelmezi a városi teret. A műfaj üldözői hajlamosak eltekinteni attól, hogy különbséget tegyenek az öncélú firkálás,rongálás illetve a műfajt lassan a galériákba emelő művészi teljesítmény között, mely nem elvesz, de sokkal inkább hozzátesz a városi térhez. A portugál Alexandre Farto bontásra ítélt házfalaknak esik neki vésővel, fúróval, az eredményről pedig ki-ki döntse el, mit gondol. Nekem bejön.

És egy videó:

Nem tudom, ki hogy van vele, de én a holland városok, az ottani házak, térszervezés megismerése óta azt érzem, hogy itthon gyakran fölöslegesen nagy terekben élünk, fölöslegesen nagy méretekben gondolkodunk és építkezünk - ha építkezhetünk. Lépten-nyomon látom, hogy ha megadatik egy zsebkendőnyinél azért jóval nagyobb telek,  inkább szükségtelenül nagy házat húznak fel rá, természetesen a kert rovására. Egyedülálló városi ember persze könnyebben megelégszik harmincegynéhány négyzetméterrel is (meggyőződésem, hogy Pest szoba-konyháinak sem elsősorban a méretük a legnagyobb bajuk.) Van azonban a területfoglalásnak egy olyan véglete, ami után még a magam negyvenöt négyzetméterét is már-már luxusnak érzem: katt Tokió apró épületeire, Várhelyi Judit összeállításában.

Persze ebből is ki lehet hozni a lehető legjobbat, lásd a Klein Dytham Architecture (KDa) épületeit.

*Yoshiharu Tsukamoto: PET architecture

Update: Szent Eltvíz kommentjének is köszönhetően, eszembejutott még valami.

Lakóhajókkal, víziházakkal indítjuk útjára ezt a blogot. Boldogult hajógyáriszigetes korunkban - amikor a szerkesztőség még ott működött -, gyakran álltam meg a sziget mélyre húzódó déli öblét átszelő pontonhídon, és nézegettem egy, talán évtizedek óta ott dekkoló, lerobbant uszályon ringatózó építményt. Kormos volt és lepusztult, túl közel az irodaépületekhez, de mégis. Leültem vele szemben a pontonhídra, lábamat merészen kilógattam a víz fölé. Próbáltam felmérni, mennyire lehet mély a víz, arra az esetre, ha buliz viráglocsolás közben leendő otthonom váratlanul kissé erőteljesebben megbillenne. Áhhh, ebben azért én tudnék élni, gondoltam, és mindenféle vad ötleteim támadtak arról, hogy hogyan is lehetne Budapestet ilyen lakóhajókkal benépesíteni.

Aztán a kezem -képletesen- a Dunába lógott, én pedig felébredtem, és gyorsan visszamentem a dolgomra, és többet soha nem gondoltam lakóhajókra. Vagyishogy majdnem soha: tudniilik tegnap újra megcsapott a fíling, miután elolvastam a holland +31 Architects iroda alapítóival készült interjút.