Lakóhajókkal, víziházakkal indítjuk útjára ezt a blogot. Boldogult hajógyáriszigetes korunkban - amikor a szerkesztőség még ott működött -, gyakran álltam meg a sziget mélyre húzódó déli öblét átszelő pontonhídon, és nézegettem egy, talán évtizedek óta ott dekkoló, lerobbant uszályon ringatózó építményt. Kormos volt és lepusztult, túl közel az irodaépületekhez, de mégis. Leültem vele szemben a pontonhídra, lábamat merészen kilógattam a víz fölé. Próbáltam felmérni, mennyire lehet mély a víz, arra az esetre, ha buliz viráglocsolás közben leendő otthonom váratlanul kissé erőteljesebben megbillenne. Áhhh, ebben azért én tudnék élni, gondoltam, és mindenféle vad ötleteim támadtak arról, hogy hogyan is lehetne Budapestet ilyen lakóhajókkal benépesíteni.

Aztán a kezem -képletesen- a Dunába lógott, én pedig felébredtem, és gyorsan visszamentem a dolgomra, és többet soha nem gondoltam lakóhajókra. Vagyishogy majdnem soha: tudniilik tegnap újra megcsapott a fíling, miután elolvastam a holland +31 Architects iroda alapítóival készült interjút.